Koppan a bot a padlón, óvatosan előretolom a lábam. Egyenletes, apró ütések a földön, kipp-kopp, kipp-kopp, amikor jobbról koppan, bal lábbal kell lépni, és viszont. Így biztonságos. Az első métereken semmi gond, tudom, hogy hol vagyok, hová tartok. Egy perc sem telt el azóta, hogy Mezősi Tamás alapítványi elnök és vakvezető kutyaképző tréner eltakarta a szemem egy ellenzővel és kezembe nyomta a vakok fehér botját Miskolcon, a látássérült rehabilitációs központ gyakorló tornatermében. A feladat: háromszor végigsétálni faltól falig.

Fazekas István miskolci szobafestő negyvenöt évesen lett mozgássérült. Válása után a férfi egy olcsó, külterületi albérletbe költözött, keveset dolgozott, többet ivott, egyik cigit a másik után szívta. A lába egyre erősebben zsibbadt, néha már nem is érezte, de nem törődött vele. Azután úgy hozta a sors, hogy már nem is volt mivel törődnie…